TISZABURA

keres

A tartalomhoz

Főmenü:


Tiszaburaiak Találkozója

Napjaink > Ez történt...



A szülőföldért dobbant a szív...

Egy önmagára valamit is adó krónikás igyekszik tartózkodni a közhelyektől, azoktól az érzelmileg túlfűtött frázisoktól, amelyek akarva-akaratlanul "hadat üzennek" az objektív valóságnak. A szülőföld hívó szava..., A gyermekkor széttéphetetlen gyökerei..., Ki a Tisza vizét issza... - esetünkben ezek azok a frázisok, amelyek ebben a hadüzenetben békévé teszik az emlékezést. Tették ezt augusztus 16-án, a Tiszaburáról Elszármazottak Találkozóján oly nagy erővel, hogy a krónikásnak is feloldozást adhatott az élmény. Az a nagy-nagy ragaszkodás, amely még 1000 kilométerekről is hazahívta a mára már őszülő hajú kisgyereket, azért, hogy megölelje egykori játszótársát, azért, hogy temetőben virágot tegyen barátja/barátnéja sírjára, azért, hogy megölelje az élőt, megsimogassa a múltat. Értelmet adva a jelennek, példát a jövőnek, s tiszteletet a múltnak. Érthetővé téve azt a kishercegi gondolatot, ami szerint igazán csak a szívével lát az ember! Aki találkozott azzal a közel 150 szívével látóval, az idegenként is érezte: 2008. augusztus 16-án valóban a szülőföldért dobbant a szív Tiszaburán. Örök igazságként kőbe vésve: a vér nem válik vízzé.

Köszönet jár ezért a szervezőknek, rendezőknek, akik közül kiemelendő az ötletgazda Molnárné Kaló Katalin fáradhatatlan lokálpatriotizmusa, kinek hívó szavára Pekingtől indulva, Rómán, Budapesten, Göteborgon keresztül, egészen Székesfehérvárig, Egerig (és még sorolhatnánk), visszatért Burára, az egykor "Szőke Tisza" selymes hullámait kavicsával "felkacsázó" kisfiú, az ártéri erdők , s a harmatos rétek virágaiból bokrétát fonó kis fruska, az "Adj király katonát" játszó , bigéző, métázó, rongylabdát rúgó csibészke, s a csutkababát ringató cserfes kislány is. És láss, lássunk csodát! Ezekből a kis aprószentekből lettek azok a híres emberek, akik orvosként, világhírű kutatóként, ügyvédként, művészként, közéleti személyiségként, de szakmája varázslatos kezű mestereként is megtanították a világgal, hogy hol is van Tiszabura. Ez az "Isten háta mögötti" hely, amely istenáldotta tehetségeket adott a nagyvilágnak: ésszel, amelynek legnagyobb értéke talán az, hogy megtanít ma is másoknak adni, s érzelemmel, amely még ma is hálát adó melegséggel tudja megsimogatni a csillogó szemű kis cigánygyerekek buksiját.


Az annaleseknek azonban meg kell őrizniük a nap eseményeit is, amelyek a muzeális értékű református templomban kezdődtek azzal az istentisztelettel, amely a múlt tiszteletével, a jelen hitével adott erőt a jövőnek. A templom előtti téren Dr. Rénes Imre Tiszabura díszpolgáraként emlékezett az ősökre, felidézve a történelem azon viharos korszakait, melyek a világégések, a politikai izmusok embertelenségével sem tudták megtörni a túlélés erejét.

Százszor, ezerszer lementem Szegeden a Tiszához, mindig visszavágytam ide, mindig visszagondoltam arra, hogy itt szebb és másképp' is folyik ez a víz..."- említette fátyolos szemmel, amely sok-sok szempár könnyező csendjével üzente: nem vissza, hanem haza jöttem Tiszaburára. Ezt a hitet erősítette Jancskár Lajos kiváló tolmácsolásában Petőfi Sándor: Szülőföldemen című verse. Amíg az ünneplők fülében visszacsengett a "cserebogár, sárga cserebogár" lélekmelengető refrénje, elkészült az az emlékfotó is, ahol egy nagy családdá fixálta az ünneplőket a modern fotómasinák lencséje.

A múlt és a jelen! Ismételten leírható közhellyé nemesült ezek után a frázis, hiszen a művelődési házban az iskolások műsora bizonyította: az értő, féltő kezekkel elvetett mag tehetséget terem! Olyat, amelyik tiszteli a múltat, értékessé teszi a jelent, s reménykeltővé a jövőt.

Az ünnep az örömé, szokták mondani, de esetünkben nem ünneprontás, ha a gondokról, bajokról, nehézségekről is említést teszünk. Úgy, ahogy azt a festői Tisza-parton Farkas László, a vendégül látó település polgármestere is tette, nem seperve szőnyeg alá a gondokat, melyeket a már-már krónikussá váló munkanélküliség, a halmozottan hátrányos szociális helyzet jelent. Ám reménykeltően beszélt azokról a tervekről is, amit az idegenforgalom fellendítése jelenthet, ezen tiszai gyöngyszem flórájának és faunájának átgondolt hasznosításával, ami az önkormányzat törekvéseivel együtt - átgondolt pályázati politikai, foglalkoztatási programok, tehetséggondozás, hagyományőrzés, művészeti képzésre is koncentráló oktatási koncepció révén -, alkotó értelmet adhat a fövőnek. Esélyt! Lehetőséget! Amihez a jelenlévők nemcsak példák, hanem támaszok is.

Találó és frappáns volt a "Szülőföldem szép határa" elnevezésű községnéző program is, amit a zümmögő vérszívók szúnyoghada sem tudott megzavarni. A már több művészeti tábornak ihletet adó festői Tisza parton, ahonnan az ünneplők - ki parádés fogattal, ki "benzinparipával" -, a jó 7 km-re lévő Szapáry-kápolnához vonultak, meghallgatva azt a rövid történelmi visszaemlékezést, amely felidézte azokat az időket, amikor a 19. században ezen föld több mint 5000 holdja lett úgy Szapáry birtok, hogy tisztességes kenyeret adott az itt élőknek!

- Mindig azt mondták, hogy a gazdaság csak akkor virágzik, ha mi is jól érezzük itt magunkat - így emlékezett az egykori zsellér azokra a tekintetesekre, akiknek a legnagyobbikának, gróf Szapáry Gyulának, az ország egykori miniszterelnökének hamvait ez a kápolna őrzi.

A történelem után ismét a jelené lett a főszerep. Barkóczi Zoltán művésztanár zongorajátékával, s azzal a valóban friss meglepetéssel, amikor bebizonyosodott: a tehetség jelet hagy, jelet hagyhat Tiszaburán: Vörössné Tóth Katalin ugyanis ekkor dedikálta - két érzelemdús verse tolmácsolása után - az ünnepre megjelenő kötetét.

Ám mielőtt a krónika könyvvé terebélyesedne, rövidítsük a napot az érzelmek távirati stílusában, valahogy így:

Jó hangulat, zene, örömök és könnyek, rég vár ölelések, anekdoták, sztorik, sárguló fényképeken a régi emlékek, a digitális technikákról mosolygó unokák, dédunokák, féltve őrzött levelek, s megannyi csecsebecse, filléres emlék, amely azzal vált kinccsé, hogy tiszaburai.

Így még az a kis baki is megbocsájtható, hogy néha dadogott a 21. század technikája, ha a szpíker zavarában átkeresztelte az általa évtizedek óta ismert barátját, de még az is, hogy nem készült el az a szignós névsor sem, hol a katalógus regisztrálta volna az ünnepet megtisztelőket. Spongyát rá egy újabb közhellyel? Ám legyen!
JÖVŐRE - VELETEK - UGYANITT!
Jó egészségben, s reméljük hiánytalanul! Mert az az ág, amely itteni magból nőtt, még a betont is képes áttörni.

Percze Miklós


Találkozónk margójára... Dr. Rénes Imre kapcsolódó írása...>>




Kezdőlap | Tiszabura | Intézmények | Napjaink | Tallózó | Oldaltérkép


Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenübe