TISZABURA

keres

A tartalomhoz

Főmenü:


Percze Miklós írásai

Tallózó > Papírra vetett gondolatok

Kedves látogatóink többször találkozhattak már a korábbi kitűnő újságíró, s községünk nevezetes eseményeinek házigazdájaként, konferansziéjaként is szereplő Percze Miklós költeményeivel, cikkeivel. Ez alkalommal a szerkesztőségünkhöz eljuttatott néhány - egyebek között egyik pályázat nyertes - írását, versét ajánljuk minden kedves érdeklődő figyelmébe.


A BÖLCSEN RINGÓ BÚZAKALÁSZOK


Még az aratás kezdete előtt vitte ki az alig "ötévecske" kislányt a szélben ringó búzamezőre ,majd a dédapó belekezdett.
-Látod kis aranyom azt, amit én?
-Mit nagyapa ? - kérdezte természetes módon az akkor még aprószent anyám, nem elvéve ezzel az öreg türelmét
Hááát, A a kalászokat! Vannak olyanok , melyeket oda-vissza sodor a szél, de a lehajtott fejűek csak ringanak, mert erős gyökerekkel kapaszkodnak a földbe.
-Miért? - így kutakodott tovább a gyermeki kíváncsiság, amikor a bölcs öreg még nagyobb türelemmel belekezdett:
-Azért angyalom, mert a szélben össze-vissza himbálódzók feje üres, a lehajtott fejűekében pedig ott lapul az érett búzaszem, amiből lesz az Élet, mert tudod, mi így hívjuk a kenyeret.
Ezek is olyanok , mint az emberek: A hebehurgya üresfejűek sodródnak a széllel minden fele, de a bölcs, a lehajtott fejjel gondolkodó okos mindenütt megállva a helyét, csak a kitűzött célja irányában halad! -Így szólott dédnagyapám útravalója, ami után nem sokkal véget is ért az aratás, s a vékába már az új búzából őrölt liszt került. Dédanyám ebből sütötte kemencéjében, a "búbosban" az új kenyeret, azaz az Életet.
Az én kis Kíváncsi Fáncsi édesanyám mellette is ott sertepertélt. Segítő szándékkal, de mégis feltartva a mamát, aki a szobába parancsolta az én leendő anyámat ,oda .ahol "búbos" véget ért. Anyám, eltelve a kenyérsütés illatával, próbálta elütni az időt: ,kislányosan cicomázta magát a különböző fésűkkel és kenceficékkel.
A baj csak az volt . hogy akkor még nem érte fel tükröt. Pipiskedve is csak a feje búbja fért be a Mária kép alatti foncsorba! Ebből lett azután az igazi nagy galiba. Pontosabban akkor, amikor szorgos dédnagyanyám sorra vette ki a hosszúnyelű lapáttal a ropogósra sült cipókat, amelyeket a tiszta szobába vitt. Az egyiket éppen a tükör alá tette! Az én anyám azonnal felismerte a kerek cipó adta lehetőséget, s csak úgy, "mezténláb" ráállva a friss kenyérre, pótolta a hiányzó centimétereket, amelyek már a tükörben látható arcával együtt tették számára elérhetővé a falusi " make-up "-ot. Eltelve magától bodorította a haját a dédanyám fésűivel, magára kenve minden kencét. A "bibi" csupán az volt ,hogy a tiszta szoba ajtaja résnyire nyitva maradt !
Dédapám ezen a résen át mindent látott, de akkor még csendben maradt . Vélhetően azért, mert galamblelkű jósága nem engedte elfenekelni apró kis , szentjét, de mélyen vallásos emberként méltó penitenciát eszelt ki hiú unokája számára! Napok teltek el, amikor a dédapó újra elvitte sétálni szeretett unokáját. Az öreg nagy hirtelen kezdett bele a szokásosan tanulságos új meséjébe.
Az "egyszer volt, hol nem volt" úgy folytatódott, hogy Ő bizony hallott arról a hiú kis fruskáról, azért, hogy magát kicicomázza a tükörben, amit nem ért fel, rá állt az "életre", azaz a kenyérre. A több ,mint száz szónak ,ha nem is egy ,de rövid lett a vége. Közelebbről az, hogy a kis fruska, miután lefeküdt aludni, reggelre kővé vált! Isten és "Élet" ellenes nagy bűne miatt!

Ahogy azt nem rég az édestől megtudtam, a séta ezek után nagyon nagy csendben folytatódott. Hazáig anyám is, Dédapám is mélységesen mélyen hallgatott.
Több, mint hét évtized után tudtam meg, hogy édesanyám akkor este nagyon nehezen akart az ágyába bújni!
Már fiatal asszony voltam, amikor még reggelente mindig tapogattam magam, ha elzsibbadt a karom, mert azt hittem, hogy kőbálvány lettem!- mesélte anyám, akitől, mint mondja, talán senki sem szerette jobban a bölcs öreget, akinek szigorúsága a legszeretőbb szívet rejtette talán az egész világon. No meg azt a tapasztalatot, amely az üres és tele búzafejek történetével tanított meg engem is az Élet, azaz a kenyér megbecsülésére.

Percze Miklós

A templomkerti csoda


Öregedésem biztos jele az, ha gondolataim egyre gyakrabban kalandoznak el gyermekkorom boldog világába. Abba az "érába", amely küzdelmesen volt szegény és örömteli. Húsvét tájékán legtöbbször nagyanyám jut az eszembe. Az a tisztán, becsületes, minden javát kétkezi munkájával előteremtő öreg néne, akit én már 5o évesen is vénségesen vénnek láttam. A fejét jó homlokközépig fedte be mindig az a fekete kendő, amelyet boszorkányos ügyességgel tudott megkötni. Az én nagyanyóm szinte mindenből pénzt csinált, hogy legyen a lámpájába "petró", a cimborának becézett kis rádiójába elem, vásár-és ünnepnapokra új ruha, s a kamrába finom étek.
Ezen ünnepnapok közül még a Karácsonynál is nagyobb becsben volt számára a Húsvét, hiszen az úgy is "szent" volt, hogy már hetekkel előtte elkezdte rendbe tenni a házat, s a portát. Értelmem nyiladozásával én is egyre gyakrabban segítettem neki abban, hogy Krisztus feltámadásának idejére makulátlan rend és tisztaság köszöntse a Megváltót. Ha van valaki, akkor az én Nagyanyóm az . akire nyugodt szívvel ráragaszthatom a "szentfazék" jelzőt, mert ez a z egyre töpörödöttebb és madárcsontú néne élete utolsó percéig templomba járó ember volt, amit a nagytükröt övező "szentképtenger" is jelzett tiszta szobájában. Ide érkeztem, amikor a kis "futuszkó"-így hívta ez a szívósan, inas kis öregasszony a szeszesitalt -szerk.- behörpintése után nekikezdtünk a saraltfalú, döngöltföldű, ámbitusos, kórókerítéses "birodalma" rendbetételéhez. Ahogy öregedett, egyre jobban kellett neki a támasz, amit görbebotja mellett a rokonai jelentettek a számára. Büszke vagyok rá, hogy ebben a rokoni hierarchiában egyre előkelőbb helyet tudtam kivívni magamnak. Talán ezért is ívódott belém kitörölhetetlenül az utolsó húsvétja emléke! Már a kilencvenedik évéhez közeledett, s egyre fogyott az ereje, amikor kis sámlijával kiült a verem mellé, hogy a nap melegének összes jóságát magába szíva megnézze, kontrolálja udvari ténykedésemet. Botját a verem falának támasztva ügyelte minden mozdulatomat. Naptól cserzett ,törődött kis arcocskája szinte kisimult , amikor én kevertem a sárnak való masszát, amiből nem hiányzott a víz ,a sár , a törek mellett az igazi, békebeli "lócitrom" sem. Amit bizony mezitláb taposva kellett "gültiggé", azaz munkakésszé tenni. Azután mindez a "rocskába" került, s irány a tetthely, hogy gyógyuljanak a tél falon ütött sebei. Valami azonban ekkor nagyon nem tetszhetett az én szeretett nagyanyómnak, hiszen a mikor visszatértem az új adagért én csak azt láttam, hogy Ő térdig felhúzva a "réklit" bőszen tapossa a masszát. Eldobva a botot Főnix- madárként támadt fel azért, hogy a munka olyan legyen, mint ahogy azt Ő megszokta: Pontos, szép, s legfőképp jó is! Egy szó, mint száz, ketten hamarabb elkészültünk. Csillogott-villogott minden. A hófehér falhoz kiválóan illett a téglapirosra festett tornác, míg bent a lyukasztott aljú kanna vizesnyolcasai portalan rendet varázsoltak még a legrejtettebb zugokba is. Közben persze édesanyám segítségével elkészült a húsvéti pászka is, ami mellé minden olyan földi jó bekerült a füles kosárkába, amit húsvétkor szenteltek meg.
Azon az ünnepen, amelyet még ma is tízezrek tisztelnek meg Hajdúdorogon akkor , amikor a " Feltámadt Krisztus" " adjonistenére " a "Valóban!" az illő "fogadjisten".

Ölemben vittem el a Trabantig , hiszen járni már alig tudott az én "nagyim", akit a hímes tojások épségét féltő óvatossággal helyeztem el az ülésen. Mellé a támaszt, azaz a görbebotot ! A templomkerthez érkezve a kiszállás is hasonló technológiával történt, hiszen ölben vittem el a főbejáratig. Kezében markolva "Támaszt", tekintete észlelte a hatalmas tömeget. Ki tudja mi volt az ok? Szégyellte elesettségét, vagy csupán nagyon büszke volt, amikor rám parancsolt: Tegyél le! Nem volt apelláta, teljesítettem az "ukázt". Anyámmal ketten karoltuk, amikor a pászkás kosárnak kerestük a legmegfelelőbb szentelési helyet. Ezrek ismerős tekintetétől övezve, egyre magabiztosabb lett! Mire elértük az évek óta megszokott törzshelyét, már elég volt neki a bot! Búját, nyűgét, baját elfeledve büszkén vette birtokba a "placcot", ami szó legigazibb értelmében az övé volt. Még egyszer új erőre kapott, hogy találkozhasson az Úrral, aki Vízkereszt után szólította magához.

Percze Miklós

BABA - AMIKOR NEM CSAK A RÓZSA VOLT SÁRGA


Gyönyörű kora nyári idővel köszöntött l944 tavasza Hajdúdorogra. Amikor ez az eset történt , a leendő, l7. esztendejében járó édesanyám éppen barátnőjével , Kun Rózsival sétált a Görög- Katolikus Templom előtti korzón. A templomi ájtatosság ürügyén kiügyeskedett "lyányos " virgonckodás" igen emlékezetesre sikeredhetett , hiszen a 8o. nyarát megélő mama , még ma is gyakran álmodik azokról az időkről, amikor már nem csak a rózsa volt sárga ." Mint, ha tegnap történt volna... " - így kezdte az emlékezést, amiből hamarosan egy szívbemarkoló igaz történet kerekedett ki:

" Akkortájt a fiataloknak a korzózás jelentette a legnagyobb szórakozást a mozi és a táncmulatságok mellett. A leányok és a legények órák hosszat múlatták ilyenkor az időt . Legszebb, legtisztább ruhájukba kiöltözve ez volt a legjobb alkalom, hogy sóvár pillantásaikat
a kiválasztottjaikra vethessék. Ez , a szigorú erkölcsi , etikai szabályokkal megírt hagyományokat őrző párválasztási mustra a templom kertje előtt bizony nagyon sok leendő házasság "holtomiglan - holtodiglan" - ját alapozta meg a szemekre íródott néma, mégis sokat mondó kommunikációjával. Igazi ünnepet jelentett ez a méltóságteljes "flangálás", így nem csoda, hogy siheder lányokként mi is minden ürügyet kitaláltunk arra , hogy részesei lehessünk a dorogi közélet eme jeles eseményének. Azon a napon épp' a templomi ájtatosság "örvén" jutottunk ki a korzóra, ahová jókedvűen vihorászva, cseverészve siettünk. Az már a dolog bocsánatosabb része, hogy az ájtatosság kimaradt, amire feloldozást adhatott a fiatal korunkkal együtt járó kíváncsiság. Még nem értünk a "szentélyhez", amikor már észrevettük Dorog egyik, ha talán nem a legszebb lányát , Grossmann "Babát", akin bizony sóvárogva csüngött az epekedő legények hadának szeme, minden egyes korzózáskor. Ám azon a napon hamar a szemünkbe ötlött az ,hogy a most is a legdivatosabb és
a legmakulátlanabbul tiszta ruháját viselő Baba ekkor egyedül lépkedett a templom előtti sétányon. Az meg egyenesen megdöbbentő volt, hogy ez a mindig vidám, mosolygós, s felettébb jó beszélőkével megáldott eladósorban lévő "tünemény most lehorgasztott fejjel, látható szomorúsággal rótta le máskor oly vidám ünnepi sétapenzumát. Monoton idegességgel, le, s fel, oda - vissza a templom kerítésének két vége között, néha be- be pillantva a kerítésen túlra.
Amikor sétánk összeért, Baba megállt előttünk és megszólított bennünket:
- Melyikkőtök a legmerészebb?- kérdezte kurta - furcsa szigorral...
- Miért? - így hangzott kíváncsiságunk még rövidebb ,szinte egyszerre kimondott szava
- Azért, mert aki az, leszakít nekem egyet nekem azokból a sárga rózsákból - válaszolta Baba, rámutatva a kerítésen túli virágoskert legféltettebb kincseire
- Nem is tudom mi játszódott le akkor a lelkemben, de azt tudom , hogy én azonnal beszaladtam a rózsákhoz, s nem törődve a mindig résen lévő papok szigorával, s a templomszolga még ijesztőbb figyelmével, leszakítottam a legszebbik sárga "kincset .Elkövetve a "bűnt" uzsgyi, iszkoltam is vissza a korzóra, s átadtam a rózsaszálat Babának, akitől még lihegve vártam a magyarázatot kérdésemre
- Miért olyan fontos neked ez a rózsa ?
- El akarom vinni magammal emlékbe....- mondta , keblére ölelve a rózsát
- Talán elköltöztök Hajdúdorogról - kérdeztem naivan, de annál nagyobb szeretettel, amikor észrevettem, hogy a rózsa egy otromba sárga csillag nagyobbik felét takarta el, furcsa kontrasztját adva a sudár szép lány, s hibátlanul divatos ruhája kellemes összhangjának
- El, de nem úgy ahogy gondoljátok, mert, aki ilyen sárga csillagot visel ,mint én, azt elviszik ma este a gettóba, onnan meg messzire. Nagyon messzire !
- Baba válasza elnémított bennünket, s mire szavainkkal hangot adhattunk volna megdöbbenésünknek, Baba már keblére szorítva
a rózsát , elindult vissza. Még hazafele....
- Szomorúan néztem, ahogy ez a csinos "legényálom" befordul a sarkon. Soha nem láttam többé. Eltűnő alakja minket is szomorúvá tett, eltüntetve az ájtatosság ürügyén kicsikart korzózásunk összes örömét. Haza mentünk mis is Rózsival. Este nehezen jött álom
a szememre. Hallottam , persze, hogy hallottam már ezekről a fura dolgokról, de fülemben szinte reggelig visszacsengtek Baba fájó hangsúllyal kiejtett szavai : Messzire ... Naaaagyon messzire.... Még ma is gyakran álmodok ezzel a esettel: Vártam őt vissza, de nem jött! Csak az öreg Róth- tal, meg a Reichmann fiúkkal találkoztam a háború után. Samuéknak mi adtunk ételt és szállást , jó egy hétig, amikor visszatértek. Egyre sűrűbben eszembe jutnak ezek a történetek, de álmodok Friedmann Ibolyával és Grósz Irénkével is, akik
a legjobb barátnőim voltak az iskolában. Irénkét minden Karácsony előtt vigasztalnom kellett, mert egyszer Ő is szeretett volna Jézuska lenni az osztály által előadott színdarabban. Soha nem értette meg , miért nem kaphatja meg ezt a szerepet. Vigaszom mindig kegyes hazugság volt, mert azt próbáltam neki bemagyarázni, hogy azért nem testálható rá ez a szerep , mert a kis Jézus szőke hajú és kék szemű, Ő pedig barna frufrus és szembogarú. Azt hiszem hatott is ez a kegyes füllentés , mert Irénke azt megnyugodva vette tudomásul. Őket is hiába várom azóta. Mentem én , hogyne mentem volna a terménykereskedő "Tób " bácsi házának hatalmas udvarán, s még hatalmasabb tárolóiban kialakított gettóhoz, de közelükbe sem férkőzhettem. Nemsokára mindannyiukat elvitték .. Nagyon messzire....Előbb a debreceni gyűjtőbe, majd Lengyelország és Ausztria felé... Minap is arról a sárga rózsáról álmodtam.
Csak reménykedem ,hogy csupán a virág hervadt el, s Babáék marhavagonjai nem a gázkamrák felé vitték egykori barátaimat.
Átölelve Őket jó volna bebizonyosodni arról, hogy így történt" - szemében könnyekkel, így fejezte be történetét édesanyám azokról az embertelenül zord időkről, amikor nem csak a rózsa volt sárga.

Percze Miklós

Mese a nyúlról és a galántai malátáról


Egyszer bizony, réges-rég, amikor nem éltem még, üknagyapám korába', volt egy falu, Galánta. Határában csoda föld, amiben minden mag megnőtt: Káposzta és saláta, meg mindenféle palánta. Mikor ernyedt a tél ereje, s nőttön-nőtt a nap melege, dolgozott ott minden eke, hogy legyen elég búza-árpa, s kenyér jusson minden házba! Míg az emberek a ló után jártak,
s az ekével mély barázdákat ástak, addig az asszonynép palántázott. Szorgalmasan, ügyesen, hogy piacra mehessen, eladhasson, majd vehessen! Ekkora ugyanis már olyan fejes saláta lett a palántából, amelyik kikandikált az óriáskosárból,
no meg a káposzta levele ,melyik nagyobb volt ,mint házadnak teteje! Híres is lett így Galánta, ám ennek oka mégsem
a palánta, sokkal inkább a maláta! Ám ez már egy új történet, melyet rögtön el is mesélek:
-Tiszán innen, de a Dunán túl, hol a kurta farkú malac túr, az Óperenciás Tenger partjánál, az Üveghegynek lábánál, volt egy nagy kerek erdő. Benne a sok virággal és a boldog állatvilággal. Köztük a furfangos "hapsival", a mindent halló "Tapsival",
azaz a nagyfülű nyúllal, aki mindig kijárt arra a csodaföldre, hogy éhes gyomrát teletöltse.
Azzal a sok palántával, káposztával, salátával. Ám bendője olyan feneketlen volt, hogy egyre messzebbre elkóborolt.
A káposzta meg csak fogyott, s ez a nyúl fejére csak bajt hozott, mert bosszús lett a fehérnép, hogy a piacra sem jutott már elég: az óriás salátából, meg a csoda-káposztából! Úgy mesélte tán' ükapám. hogy ekkor megszólította dédanyám:
-Dolgos, szorgalmatos párom, valahogy térítsd meg a károm! Reggel, mikor felkeltem iszonyú bosszús lettem. A látvány szinte kupán vágott, hiszen az a nagyfülű, megint mindent jól megrágott! Mi lesz így kertemmel, a sok káposzta fejemmel? Piacra sem járhatok, így új ruhát sem varrhatok! Árpa-búza lesz elég, de a konyhapénzem már fogytán rég! Állítsd meg ezt
a szemtelen "hapsit", kergesd el a falánk "Tapsit"!
Azt mondják, hogy Ükapám, aki nem nézett ki bugyután, felhúzta "eztán " a csizmáját, majd előkapta puskáját. Azt híres kétcsövűt, hogy megleckéztesse a nagyfülűt. Ám a nyúl ezt még nem tudta, s mivel az éhsége hajtotta, reggel újra arra járt, hogy megrágja a sok káposztát. De ükapám már lesben állt, s puskájával csak arra várt, hogy egyszer végre meglássa, merre járhat a garázda. Ami nem is volt nehéz, mert a tapsi is egyre nőtt, s vele együtt a füle, mi nagyobb lett, mint a káposzta levele! Észre is vette ezt ükapám, kinek ujja ott volt a puska ravaszán, s azonnal odalőtt, hol a káposztának füle nőtt! Ugrott is tapsi nagyot, s csapot-papot hagyva futott, hegyen -völgyön ,mezőn át, amerre a szem ellát. Az üveghegyi erdőig, hol az Óperenciás kezdődik. Ott azután megpihenve, így gondolkozott nagy lihegve:
-Ki kell valamit gyorsan találnom, mert ez a puska lesz az éhhalálom!
Furfangos volt, nem buta ,s kattogni kezdett a nyúl agya! Gyorsan minden megoldódott, hisz
a mese így folytatódott:
-Ez a híres nagyfülű, aki nem volt bizony együgyű, felkereste az öreg pókot, hogy nyálából szőjön neki egy fehér zászlót , messziről nagyon jól látszót! Mivel a pók megszánta, hát a zászlót megszőtte, s a nyúl hosszú nyelet rakott rája, úgy indult
a káposztásba. Minden zajra figyelve, óvatosan-ügyelve, fülit-farkát behúzva , ükapámékig elkúszva. Nem is lett belőle nyúlpaprikás, mert így kerekedett a folytatás:
A nyúl szíve helyéből majd' kiugrott ,úgy dobogott, amikor ükapám csizmája szinte az orránál kopogott. A Tapsi ekkor kidugta
a zászlót, megadta magát, de hozzáfűzött rögtön pár szót!
-Hallod-e Te puskás ember, kössünk békét, nem kell fegyver! Én megtérítem összes károd, ha nem szórod rád a villámod!
Üknagyapám úgy meglepődött, hogy az alku megkötődött. A merésszé vált gyáva nyúl azonnal el is mesélte, hogy a búza-árpa nem csak a kemencében megsütve jó, hanem a magjából lehet még sok földi jó:
-Ha a magokat jól csíráztatod, majd pincédben eltartatod, akkor lesz sok malátád, teli kamrád, s a ládád! Mert a sok mag majd csírázik, s jövőd így felvirágzik! Lesz keményítőd, kávéd, cukrod és ,ha majd az érett csírákat megtöröd, akkor lesz finom, jól habzó söröd! Ami marad ,az sem "veszik", hisz' állataid mind megeszik! Lesz annyi pénzed és vagyonod, hogy ruháid már
a szabókkal varratod! -ezt mondta el, "egyszusszra " a "tapsi", aki látva üknagyapám mosolyát, gondosan leírta a maláta-technológiát. Ami nagyon is hatott, hisz' ükapám azonnal hozzá is fogott! Nem sokára bajszám már a sörhabot törölte.
S elégedetten a nyulat sem pörölte. Lett pénze ugyanis annyi, hogy tudott a nyúlnak mindent enni adni. Így a tapsi többet már nem lopott, hiszen minden nap nagyon is jól lakott. Így lett híres a galántai maláta! Legalábbis ezt mesélte az ükapám. vagy
a nyúl?
Csak az Isten tudja már! Ha nem hiszed járj utána, rohanj gyorsan Galántára, de rá ne lépj a palántákra!

Percze Miklós

Harapófogóban


Jóska már kiskorában is nagyon nehezen viselte azt a nélkülözést, amit a tízgyerekes cigánycsalád legkisebb gyerekeként kellett átélnie. Nyiladozó agya már látta, hogy édesanyja a semmiből is csodát kíván tenni, amikor étkekre várt a kopott, kecskelábú asztal, s értelme észlelte azt is, amikor apja a dohánygyár bezárása után, munkáját elvesztve, mogorvává vált, majd beleunva az alkalmi munkák megaláztatásaiba, egyre gyakrabban nyúlt a pohár után. Ilyemkor izzott a levegő abban a néhány négyzetméteres kis vityillóban, ahol testvéreivel csak láb a lábhoz fértek el az ágynak nevezett fekvőhelyeken.
A múló évek kilátástalansága alatt csak az iskola nyújtott neki menedéket, mert ott jól érezte magát, hiszen pengeéles agya leküzdött gyorsan minden olyan hátrányt, amit kezdetben jobbsorsú társaival szemben érzett. Csendesen tűrve sorsát, lassan- lassan felküzdötte magát az éltanulók közé, hála annak a pedagógusnak, aki a nyolcadik iskolai év vége felé már-már olvasni tudta a fiú gondolatait. Év vége közeledett, amikor Jóska a matematika dolgozata felé görnyedve simogatást érzett a tarkóján . A tanárnő volt az, aki regisztrálva a Jóska által hibátlanul megoldott egyenleteket, megszólította:
- Józsikám! Hogyan tervezed a jövőt? Neked ilyen képességekkel tovább kellene tanulni!
- Nem is tudom, tanárnő?! Ezt még otthon meg kell beszélnem édesanyámékkal - válaszolta munkáját abbahagyva a fiú, akinek ezer és ezer gondolat jutott az eszébe.
Először az, hogy miképpen lenne erre a LUXUS-ra otthon pénz, amikor a hús izét csak segélyosztáskor érezheti szájában, amikor neki az iskolai nyolc év testvérei ruhájában és cipőjében kopott el! Ennek ellenére vágyott, már hogyne vágyott volna tudásra! Nem menekülni akart Ő, sokkal inkább kitörni és megmutatni. Megmutatni, bebizonyítani, hogy ő is ér annyit, mint mások.
Hazaérve azonban nem merte előadni továbbtanulási terveit, hisz' előre tudta, fülében hallotta az elutasító választ. Összeszorított foggal tanult és dolgozott tovább, egészen addig, amíg a tanévzárón színjeles bizonyítványáért az igazgató bácsival parolázhatott. Azzal a szent titokkal a lelkében, hogy jóval korábban, a továbbtanulási jelentkezési lap szülői beleegyezéses rovatát saját kezűleg hamisította alá, amikor bejelölte régi- régi vágyaként a "rendőr-szakközepet".
Otthon nem volt nagy csinnadratta, amikor megmutatta a makulátlan értesítőt. Csupán az édesanyja szemében látta meg az elégedettséget, mely olvashatóan üzent:
Büszke vagyok az én okos, nagyfiamra!
Jóska ekkor érezte először a harapófogó szorítását, s csak úgy tudta megnyugtatni lelkiismeretét, hogy apja távollétében bevallott mindent. Kicsit zsarolva is az anyját, amikor az egyszerre kizokogott gyónás után elcsukló hangon kibökte:
- Anyuuuu! Ha nem engedtek tanulni, akkor én elszökök itthonról!
A mama nem tudta, hogy sírjon- e vagy nevessen, de a lelke mélyén érezte, hogy engednie kell ennek az elszántságnak, s annak ellenére igazat adott fiának, hogy tudta: Nem tudják a gyereket segíteni! Így csak az győzte meg véglegesen, amikor okos, nagyfia a serkenő bajsza alól elmorogta:
- Az iskolai alapítvány is támogatja a továbbtanulásomat ösztöndíjával, s maga a rendőriskola is kedvezményes.
Erre , ha nehezen is , az anyja beadta a derekát:
- Lesz, ami lesz! Legyen úgy, ahogy Te akarod! Én majd meggyőzöm Apádat! Indulj el fiam, de tudd, hogy ezek után a saját a kezedben lesz a sorsod, hiszen mi a szereteten kívül nem nagyon tudunk neked mást adni...
Jóska az "egy életem - egy halálom" dacával, örömmel konstatálta az anyai választ. Szeptemberig igyekezett is mindent megcsinálni, ami a ház körül munkáskézre várt. Különösen azok után, hogy a postás meghozta a várva - várt felvételi értesítőt:
"Kedves Szülők! Örömmel értesítjük Önöket, hogy gyermekük felvételt nyert, kollégiumi ellátással iskolánkba..."
Az indulás nehéz volt. A nagyváros nyüzsgése sokszor elbizonytalanította Jóskát, ám az iskolapad most is eloszlatta a cigány fiú kételyeit. Eloszlatta, mert ott, a kezdeti zrikálásokat, csipkelődéseket kivéve, csak a tudás számított. Jóska pedig tudta, hogy neki bizony csupán ez lehet az egyetlen "hatalma".
Otthonról nem jöttek pakkok, s a borítékokban sem volt más, mint a levelek, de így is, szinte elszaladtak az iskolai évek. Az első osztály bukdácsolása után, ha nem is lett eminens, de tisztességgel letudta a penzumot, hiszen az utolsó év végén jó eredménnyel kerültek fel vállapjaira a tiszthelyettesi csillagok. A legénnyé cseperedett fiún nagyon jól állt az egyenruha, amikor alig várta, hogy a vonat kattogása haza vigye. Haptákba vágta magát, amikor a semmit sem változó kis vityilló ajtaján bekopogva letisztelgett:
- Jelentem! A rám bízott feladatot becsülettel végrehajtottam!
Édesanyja sírva borult a nyakába , amikor pipiskedve átölelve elzokogta örömében:
- Büszke vagyok Rád kisfiam!
Az otthoni jutalomszabadság azonban gyorsan elszállt, mert a szolgálat visszahívta a nagyvárosba. Ott, elkerülve a kísértéseket, tisztességesen végigjárta rendőr szamárlétrát, amikor a parancsnoka hívatta:
- Józsikám! Úgy gondoltuk, hogy elég érett vagy már arra, hogy hazarendelhessünk a faludba. Az ottani polgármester kérte is ezt, amivel a területi rendőrkapitány is egyetértett. Neked kell otthon őrizned a rendet. Tudom, hogy nehéz feladat,de Te képes vagy erre. Mi a véleményed?
Jóska újra kezdte érezni a harapófogó szorítását, hisz egyszerre örült is meg nem is. Jobban mondva félt! Hazamenni ugyanis mindig jó, de mit fog kezdeni az ismerősökkel, rokonokkal, meg aztán Ők mit szólnak majd ahhoz , ha szigorúan lép fel velük szemben. Ezek a gondolatok duruzsoltak az agytekervényeiben, de a rendőrségnél még a kérés is parancs, ha a felettestől jön, így katonásan kivágta:
- Vállalom!
Ez a rövid válasz már másnap elindította hazafelé. Oda, ahol az ital, a játékgépek csillogó - villogó reménysugarai már családok életét keserítették meg, s tették tönkre, oda, ahol még az atombiztos bunker-ólakból is kilophatóak a tyúkok, libák és kacsák, oda , ahol a gátmenti erdőkben derékig csonkulnak telente a fák, oda, ahol.... Itt abba is hagyhatta az okfejtést, hiszen megérkezett.
Bár nehéz volt prófétának lennie saját hazájában, kezdetben ment minden, mint a karikacsapás! Mégis egyre nőtt a teher a vállán, mert napról - napra megtapasztalhatta azt, hogy a vér akkor sem válhat vízzé, ha betartatja a két lépés távolságot. Így volt ez akkor is, amikor riasztották:
- A gátmenti erdőből valaki lopja fát!
A telefont letéve azonnal beült a szolgálati autójába, s robogott a megjelölt helyszínre. Kiszállva azonnal a gyanús neszek felé indult. A fatolvaj a lankásabb cserjésben próbált egérutat nyerni. Jóska, csőre töltve kézifegyverét, az egyre erősödő neszek irányát követve próbálta lefülelni a tettest, akinek először csak a holdfény - sziluettjét látta kirajzolódni. Egyedül volt, nagyon egyedül, de félelmét leküzdve a tanultak szerint szólította meg az "árnyat":
- Álljon meg, s forduljon vissza !
Az árny erre a határozottságra megtorpant, majd az utasítás szerin vissza is fordult. Ahogy közeledett , az éjszakai holdfény egyre riasztóbban csillant meg a széles fejű szekercéje élesre köszörült élén. Jóska ugyanolyan erősen markolta pisztolyát, mint vágóeszközét a tolvaj, aki már - már ütésre emelte favágó szerszámát. A rendőr lába meg is remegett, amikor a félelem megerősítette a hangját:
- Fegyver van nálam ! Ne csináljon butaságot! Tegye le fejszéjét, s tarkóra tett kézzel maradjon a helyén!- szólt a szakszerű rendőri ukáz, ami hatásos volt, hiszen a tolvaj megállva, földre rakta a fejszét.
A rendőrlámpa közeledő fénye egyre kontúrosabbá tette a tettes arcát, amikorra Jóska már a bilinccsel babrált. Félt, nagyon félt, de ez a félelem még nagyobb lett, amikor a lámpa fényében felismerhetővé vált az arc: A saját unokatestvére volt ! A két szempár megdöbbenve konstatálta ezt a találkozást. ....csend lett, olyan, amely már szinte fáj, amit az erdő, a cserjés susogása sem tudott megtörni. Mindaddig, amíg a rendőr rokon meg nem szólalt:
- Imikém! Te meg mi a Úristent keresel itt ?
- Ha évek óta nem lenne munkád, s hat éhes száj várna haza, akkor Te is velem jöttél volna! - érkezett a mellbevágó válasz a kéréssel, ami a lehető legrövidebb volt:
- Engedj haza!
Jóska tudta, hogy ezt a furcsa diskurzust az égadta világon senki sem hallja, de tudta azt is , hogy kezében van a rokon sorsa. Kínkeserves volt a döntés, mert ismételten rádöbbent arra, hogy a harapófogó szorításából sohasem kerülhet ki, de határozott. Az elkeseredéstől sírásra görbülő szája szinte csak hebegte - habogta a szót, amikor a fegyverét a tokjába visszadugva elsziszegte:
- Menj, ne is lássalak!
Hazatérve a bűntudata nem hagyta aludni. Reggel még egyszer kiment a gátra, ahol látva a derékmagasságban lecsonkolt fatörzsek garmadáját, rájött: Az éjek leplei alatt itt nagyon sok Imi garázdálkodik. Felbőgött a kocsija motorja, amivel nyomban parancsnokához száguldott. Azonnali áthelyezését kérte, pedig a lelke mélyén nagyon jól tudta. Jobb lenne leszerelnie...

Percze Miklós





Kezdőlap | Tiszabura | Intézmények | Napjaink | Tallózó | Oldaltérkép


Almenü:


Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenübe