TISZABURA

keres

A tartalomhoz

Főmenü:


Dr. Rénes Imre

Tiszabura > Akikre büszkék vagyunk > Napjainkban




Dr. Rénes Imre
Állatorvos
Tiszabura díszpolgára


1936 márciusában születtem Tiszaburán, ahol édesapám hentes és mászárosként tevékenykedett, s drága emlékű édesanyám húgommal együtt nagy gonddal nevelt bennünket. Felmenőink között német-vallon, sváb, kun vagy szlovák származású nagy- és dédszülőket említhetek meg - írja dr. Rénes Imre önéletrajzában.


Gyermekkoromban, amikor édesapám állatokat vágott, ott sündörögtem körülötte, s érdeklődéssel figyeltem a számomra addig ismeretlen "állatok belső világát", mely - mint később kiderült - meghatározó élményt jelentett pályaválasztásom szempontjából. Az állatorvosnak amúgy is nagy becsülete volt a faluban, s talán kevesen tudják , hogy tiszaburai születésű néhai Berrár Mihály sebészprofesszor is, akinek nyomdokait követve - több más kitűnő helybéli kollégámmal egyetemben - léptünk értelmiségi, állatorvosi pályára.
Elemi iskolai tanulmányaimat viszontagságos időkben, az orosz csapatok bevonulása és a kommunista hatalomátvétel, s nagyarányú tisztogatások idején (amikor édesapámat kisiparos volta miatt eltávolították) Kunhegyesen és Tiszaburán végeztem. Ezután a kisújszállási református gimnáziumba és annak internátusába kerültem, ahol kiváló tanárainknak köszönhetően jó alapokat kaptunk egyetemi tanulmányainkhoz.
1954-ben sikeres felvételi vizsgák után vettek fel az Állatorvos-tudományi Főiskolára. Minden idők legnagyobb létszámú első évfolyama volt a miénk, több mint 200 hallgatóval, akik közül az első államvizsgát követően közel hetvenen kaptunk diplomát. A főiskolai élettani előadásokon Kemény Armand felismerhetetlenségig átoperált kutyája, a professzor és munkatársai véres köpenyének látványa tudatosította bennünk, hogy itt vérre mennek a dolgok a szó konkrét és átvitt értelmében is.
Diplomaszerzés után Túrkevén gyakornokoskodtam, majd a Debreceni Állategészségügyi Intézetbe kerültem. Kitűnő kollégáim feletteseim zöldfülűként is teljes jogú vitapartnerüknek tekintettek, ennek következtében épült be gondolkozásomba, hogy sohasem fogadjam el a tekintélyelvű diagnózisokat. Az intézet állatorvosi elsőnek írtak le több, a juhok, sertések, lovak körében előforduló betegséget, s egy - a gyakorló állatorvosok számára írt könyvben- a méhek költésrothadása fejezetének jómagam lehettem a szerzője.
1963-ban Hajdúnánásra kerültem városi főállatorvosnak, majd az állategészségügyi állomások központjának és laboratóriumának kiépülése után 1969-ben Debrecenbe kerültem laborvezetőnek. Itt szabad kezet kaptam kutatási hobbim kiélésére, s befejeztem a baromfikolerával kapcsolatos intézeti munkám során megkezdett vizsgálódásaimat. Ebben az időszakban több cikkem is megjelent a sertés tüdővizenyő, a szarvasmarhák roncsoló orrhurutja és egyéb betegségekkel kapcsolatban az állatorvosi szaklapokban.

1974-től a Hajdúszoboszlói Állami Gazdaság főállatorvosi, majd szarvasmarha-tenyésztési üzemág igazgatói posztját töltöttem be. Munkám közben sokat és szívesen operáltam (császármetszés, bendőmetszés, szívburokfeltárás stb.), s folytattam publikációs tevékenységemet a praxisban gyűjtött tapasztalataim bővülő köréből. 1980-ban a szaporodás biológia tárgykörből szereztem szakállatorvosi diplomát.
1983-tól szülőfalumba kerültem a községet is ellátó termelőszövetkezeti üzemi állatorvosnak, majd 1992-ben családommal a Szeged melletti Algyőre költöztünk. Itt a Csongrád Megyei Állategészségügyi és Élelmiszerellenőrző Állomás Pick Rt.-nél működő kirendeltségének voltam az állatorvosa. Munkám elismerését több kitüntetés, emlékérem fémjelzi. Közéleti szereplésem kapcsán megemlíthetem, hogy kezdeményezésemre történt, hogy a második világháború áldozatainak emlékére Tiszaburán 1991-ben kopjafát állítottak, illetve közreműködtem abban, hogy egyik utcánkat Berrár Mihály professzorról nevezzék el. Szülőfalumban a református egyház presbitereként tevékenykedtem, míg jelenleg a Szeged Petőfi-telep gyülekezetének gondnoka vagyok.
A családon belül többen viszik tovább az orvosi, állatorvosi hagyományokat. A szűk családi összejöveteleken velem együtt öt állatorvos, négy orvos, egy orvostanhallgató, egy jogász és egy külkeres jelenik meg a vendégek körében. Húgom Semmelweis-díjas szemészorvos, egyik lányom fogorvos, a nagyobbik kereskedelmi főiskolát végzett (mindketten Budapesten élnek, s egy leányunokával is büszkélkedhetek), második házasságomból született fiam Szegeden orvostanhallgató, s példámat követve két unokatestvérem is az állatorvosi pályát választotta.
Eötvös Lóránd professzortól olvastam, hogy bármilyen fontos dolgát félretette, ha kislányainak elromlott játékbabáit kellett megjavítania. Jómagam mindig igyekeztem hasonlóan cselekedni! Ha kellett, kirándultunk, fociztunk, gombfociztunk, kártyáztunk, sakkoztunk és sportoltunk. Fiatal koromban jógáztam, úsztam és atletizáltam, s mai híve vagyok a rendszeres testedzésnek.
Mindemellett szeretem az irodalmat és a történelmet, Benedek István önmeghatározásával élve szabatos fürkésznek tartom magamat. Hiszem, hogy az állatorvos lát legjobban bele a vidéki emberek életébe, mert ő jut el az istállókba, ólakba, kamrákba, ahol nem készülnek úgy fel a fogadására, -kiöltözve, mintha orvos, tanár érkezne beteghez, vagy családlátogatásra. Tapasztalataimról (többek között az 1956-os eseményekről, az ezzel kapcsolatos élményeimről és sorsfordító történéseiről) Gaudamus igitur címmel, szamizdat kiadásban jelent meg apró könyvecském. Ma is aktívan írogatok, igaz csupán az íróasztalfióknak. Egyik írásom az emberiség lélekszámának tolerálható legfelső határa, Éva ősanyánk mikrobiológiai háttere, a bibliai Mózes, s a zsidóság exodusának témaköreit taglalja.
Mióta eszemet tudom, a Tisza szerelmese vagyok. Visszaemlékezem, amikor gyermekkoromban a klottgatyás haverokkal, a Tisza-gáton vonultunk és együtt énekeltünk: - "Édes Erdély, itt vagyunk, érted élünk és halunk...". Hányszor gyönyörködtünk a tiszavirágzásnak nevezett kérészek szerelmes nászában! Lelki beteg lettem, amikor 2000-ben tudomást szereztem a ciánszennyeződésről. Ha elérkezik a földi élettől való végső búcsú ideje, meghagytam gyermekeimnek, hogy hamvaimat szülőfalumnál szórják a Tiszába.

(Díszpolgárunk bemutatása a Kamarai Hírek, 2005. október 26-i, -Állatorvosok arcképcsarnoka - Rénes Imrét méltató - cikke felhasználásával készült.)

"Találkozónk margójára" Dr. Rénes Imre írása...>>




Kezdőlap | Tiszabura | Intézmények | Napjaink | Tallózó | Oldaltérkép


Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenübe